Mindenek előtt tisztázzuk azt, hogy Eccarvúnak lenni nem olyasmi, amit egyszer csak elhatároz valaki és küzd érte, hogy elérje. Az Eccarvúsággal vagy együtt születsz vagy anélkül halsz meg, hogy életedben akár egyetlen pillanatra is megtapasztalhattad volna.

Szóval ha ez nincs meg benned, akkor b@szhatod. Tanulj meg együtt élni ezzel és csodáld méltósággal mindazokat, akikben ez a csodás tulajdonság nem csak benne él, de felszínre is tud törni.

Mert bizony akadnak, akik elnyomják Eccarvúságokat, holmi szociális klisék és megfelelni vágyás miatt. Ők hiába Eccarvúk, egyszarvúk maradnak. Igen, jól érted, az egyszarvúk azok az Eccarvúk, akikben nem bontakozhat ki ez a csoda. Nem hiába már a megnevezésükben is ott van, minek tartom őket: egy-szar-vúk.

Az Eccarvúk általában csodálatos, kedves teremtmények, akik ösztönösen igyekeznek mindig jobbá tenni a világot. Tudják, hogy többek az embereknél, így segítik őket.

Na, én aztán rohadtul nem vagyok ilyen. Kezdettől fogva utálom az embereket és megvetem csoffadt kis célocskáikat. Képesek a legpitiánerebb kis kaksimogyorón is összebalhézni és hetekig puffogni szir-szar félreértéseken. Ugyanezt a piszlicsáré csipi-csirke ólat nevezik világméretekben politikának és vallásnak. Kész groteszk színjáték az egész. De Eccarvúként megengedhetem magamnak, hogy antiszociálisan viselkedjek az emberekkel és megfigyeléseimet megosszam a többi Eccarvúval.

Ennyit elöljáróban. Illetve még egy kis figyelmeztetés: Ha nincs meg benned az Eccarvúság szikrája sem, akkor nem fogod értékelni az írásaimat. Magasról teszek a csipogásodra, így véleményedet is tartsd meg magadnak. Nem vagy Eccarvú.

Ott az ajtó, csukd be magad után.